A tihanyi tájházak eltérő időszakból származó épületei a Balaton-felvidék népi építészetének jellegzetes példái. Anyaguk helyben bányászott kő, nyeregtetejüket nád fedi. A halászcéhház épülete olyan korábbi típust képvisel, amelynél az egyes helyiségek külön-külön a tornác alól nyílnak. A lakóház kuriózuma a füstöskonyha. A gazdaház – kisnemesi hangulatot árasztó lopott tornácával, szabadkéményes konyhájával – a népi építészet egy már későbbi, „fejlettebb” stádiumának a képviselője. Itt a helyiségek mindegyike a pitvarból nyílik, hiszen a konyha és a szoba füstelvezetése is biztosított. A modernizáció jele még továbbá ennél az épületnél a tornác beépítése, melynek révén egy újabb lakóhelyiséggel bővült az épület. Mindkét ház lakószobáját a Balaton-felvidékre jellemző fűtőberendezés, a szemeskályha fűti, a gazdaház szobáját ennek egy városias mintakövetést tükröző, újabb változata. Az épületek tárgykészlete is tükrözi e különbséget: a halászcéhház a 19–20. század fordulóját idézi, míg a gazdaház az 1940–50-es évek változó – a turizmus térnyerését is elhozó – világába kalauzol bennünket. A halászcéhház kiállítási koncepcióját a halászat témája köré építettük, hiszen ez volt az ún. disznósi halászcéh vezetőjének lakóháza, így gyűléseiket itt tartották. Ugyanakkor fontos megjegyeznünk, hogy az itt bemutatott halászati eszközök egyike sem járt soha ebben az udvarban, ugyanis azokat a part menti halásztanyán tartották, esetleg a hálót hozta haza foltozni a halász. Néprajzi-helytörténeti időutazásunkban „idegenvezetőnk” az a Pintér Pálné Lidi néni lesz, aki 1937-ben került Somogy megyéből Tihanyba, majd vált a helyi életmód és szokások gyűjtőjévé, valamint a falu, sőt, a Balaton mesemondójává. Lidi néni számos dolgozatban összegezte kutatásait, melyeket a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum őriz. Ez a kiállítás az ő munkássága előtt is tiszteleg.